2012. január 27., péntek

Versenyhelyzet


Rendhagyó versenybeszámolóm nem arról fog szólni, milyen idő volt, hány csapat indult, ki mit fogott, és hogyan, majd ki nyert és kik értek el jó helyezést. Sokkal inkább ambivalens érzéseimet, megválaszol(hat)atlan kérdéseimet szeretném megosztani veletek arról, mennyire relatív egy verseny sikere, és hogy miért gondolom azt, hogy nem feltétlenül pergetőversenyekre szervezem majd idén a horgászataimat.


Tudjuk le röviden a kötelezőt: a decemberről január 21-re halasztott tiszai süllőpergető versenyen 16 páros csapat indult a Fehér Amúr csárda alatti 4 folyam-kilométeres szakaszon a süllők ellen. A szabályok szerint csak gumicsalival, egyetlen horog használatával lehetett horgászni és az értékelésbe kizárólag a méretes fogas süllő számított bele. A tavalyi győztes páros hódította el idén is az első helyet egy röviddel a kezdés után fogott 2,60kg-os fogassal. Összesen 4 csapat fogott értékelhető halat a szép, napos, januárban szokatlanul enyhe időben. Gratulálok minden résztvevőnek!


Egy szokványos versenybeszámoló itt véget is érne, az olvasó joggal gondolná, potyára ment oda a másik 12 csapat, nincs hal a Tiszában, haltalan peca volt, kínszenvedés. Akit érdekel, hogy ez mennyire nincs így, az innen kezdve figyeljen.


A tényleg gyönyörű időben remek társaság gyűlt össze, mindenki elfoglalta a jónak vélt helyet, és horgászott kilenctől fél kettőig legjobb tudása szerint. Ahogy azt már a korábbi bejegyzésemben felidézett edzésnapon tapasztaltam, a rutinos tiszai süllőpergetők a letisztult, lassú, de az általam horgászott dunai helyekhez képest meglehetősen mély, 9-11 méteres mélységben is viszonylag kis csalikkal, 10 gramm körüli jigfejekkel horgásztak. Így igen sokáig tartott, míg dobás után feneket ért a csali, és bizony nélkülözhetetlen volt a viszonylag vékony zsinór, érzékeny bot és persze "a-rutin-és-az-évek" a kontaktus fenntartásához.


Már az elején többen fogtak köveseket, és kisebb fogasokat is, volt, aki balint akasztott. A napos időben volt mozgás a vízben, a szabályoknak köszönhetően azonban a halas délelőtt versenykrónikája nem volt olyan gazdag, mint amit láttunk és átéltünk. Süllyedő fázisban tartottam a kontaktust a csalival amikor igen elnehezedett, a bottal ráemelve pedig vészjósló hangon felsírt a kis 2500-as orsóm fékje. "Busmant fogtál, fehér barátom?" - szólt hátra Miklós a csónak túlvégéből, míg én elkeseredetten próbáltam a féken szorítani égnek szegezett bottal, amit persze vízszintesig görbített vissza a hal. Az nyilvánvaló volt, hogy nem süllő van a másik végén, de éreztem, ilyen erős hallal még nem volt dolgom. Keményen megdolgoztam minden fél méterért, a botot betámasztva tartottam a hal ellen, kézzel lefogva a kis orsó dobját. Bosszantott a gondolat, hogy egy bamba behurcolt planktonevő miatt a versenyből megy az értékes idő. Teltek a percek, kezdett belefáradni a karom a reménytelennek tűnő közdelembe. A 20-60 grammos dobósúlyú Morethan Shadshakert terheltem, ami belefért. Nem féltem, a balti csukák elképesztő ívbe hajtották korábban - két bejegyzéssel korábban - de most az orsó mindig engedett a láthatatlan túlerőnek. Negyedóra múlva elfogyott a türelmem, szóltam Mikinek, hogy erőltetni fogom, lesz, ami lesz. Ráfogtam a dobra és pumpálni kezdtem, teljes súlyommal hátradőlve húztam a botot, ami belefért. Ha nehezen és lassan is, de közeledett végre. "Csak aztán nehogy valami nagy harcsa legyen, amit mondjuk épp szájba akasztottál..."- mondta Miklós. Ahogy bevillant a gondolat, hogy akár életem harcsáját is cibálhatom éppen, Miklós még hozzátette: "Lássuk meg legalább!"


És akkor, mint a mesében, a sárga fonott egy csattanással engedett, a pillanatokkal azelőtt a vizet hasító csíkja most vidáman kunkorodott az égszínkék háttér előtt, libegve a tavaszi illatú enyhe szélben. A kötésem nem bírta, meg én. Cérnával. Folytattuk a pecát, de nekem már nem volt ugyanolyan a nap. Újra meg újra lejátszottam gondolatban, hogy mi történt, és azt is, mit kellett volna csinálnom. De a volna itt sem számított. Egy napsütötte kanyarban aztán asszisztáltunk egy dobogót érő szép süllőfogáshoz, méréshez és visszaengedéshez.



Kisvártatva Miklós felemelt gumihala akadt el egy nagyobbacska halban. Ő türelmesebb volt, a súlyt felvéve utánamentünk, és így ha csónakba nem is, de felszínre került egy szép harcsa, 10-15 kiló közt valahol.


Sóvárogva néztem, tudjátok, miért. Ugyan harcsa-tilalom van a Tisza tavon ilyenkor, meg egyébként is elengedtünk minden halat, mégis dühös voltam magamra a türelmetlenségemért, és a vétett szarvashibáért.


A versenyre kiszabott idő a végéhez közeledett, amikor a híd közelében Miklós a partszélben halat akasztott, és lelki szemeink előtt már a dobogós helyezés lebegett, amíg fel nem tűnt a lapos pofa a víz tetején.


Hiába, szőke folyóm mindennel kedveskedett nekünk, megmutatta, hányféle ragadozó halat rejt. A mellettünk lévő csónakban közben kapás, fárasztás, merítés következett, ott persze méretes süllő lett a zsákmány. Mérlegelésig szájbilincsre került, majd rögtön a vízbe. A szájbilincs kötele is... Nem volt kikötve a másik vége. Mit tesz az izgalom, a versenyhelyzet?! Oda lett az első helyezés, a halról nem is beszélve...


A verseny után az Amúrban egy halászlé mellett sztoriztunk, elemeztünk a magunk módján. A Mátrai Pergetők és a világjátékok győztes magyar csapatának oszlopos tagja, Dávid Feri elmondása szerint megúszta egyetlen kapás nélkül a versenyt, így úgy éreztem, nekem sincs miért szégyenkeznem. Eredményhirdetés után pedig újra vízre szálltunk. Nagy kócsagoktól fehérlett a Kis Tisza partja, hatalmas hódrágta törzsű nyárfa alatt suhantunk a csónakkal. Alkonyatkor bezzeg kaptak a süllők. Nem nagyok, de nekem is jutott két fogas, két rontott kapás, Zolinak, Petinek és Miklósnak is köves és fogas vegyesen. A Szabics kikötőnél egy pergető páros száz balint fogott ólmos-legyes szerkóval, akkora bandát találtak.


Ha nem lett volna verseny, vajon találkoztam volna a nagy hallal? Ha nem verseny közben lettünk volna, lett volna türelmem kifárasztani? Ha nem lett volna verseny, lehet, hogy inkább balinozunk, és mi fogunk fejenként ötven őnt? Ha déltől sötétedésig tart a verseny, más eredmény született volna? Nem tudom a választ. Csak azt, remek nap volt, versennyel, örömpecával, és megint sokat tanultam. A Tisza pedig még mindig csodálatos.

7 megjegyzés:

  1. Na pont ezért hanyagolom a versenyzést :-). Ezen a napon 15 kapás 10 süllő, igaz egy kicsit lentebb! Nincs kényszer, nem vagyok időben, térben korlátozva. Egyedül talán a társaság hiányzik a nap végén, de erre valók a közös bulipecák.

    VálaszTörlés
  2. Jó sztori volt, grat a halakhoz! A versenyzés engem sem vonz, sokkal inkább a haverokkal a közös peca, de ez jól is van így.

    VálaszTörlés
  3. A versenyeken lehet nullázni is, mint ahogy a világjáték győzteseink
    tették. Viszont ők fel tudják dolgozni és tanulnak belőle. Nincsenek elszállva az eredményeiktől. Aki nem tudja elviselni a vereséget az ne mérettesse meg magát. Mint ahogy a cikkben szerepel Auréllal a verseny után kimentünk a 435-höz 40 perc alatt 8 kapásból ötöt fogtunk. Na és? A jó lónak a derbi napján kell jól futni...

    VálaszTörlés
  4. Na pont erről beszélek! Inkább lenne egy buli peca, reggel nem kötelező időben kezdeni, este pedig, napnyugta után egy közös buli és élménybeszámoló sokkal többet ér. Az meg tényleg butaság, ha valaki "csak" versenyezni megy, és mindenáron nyerni szeretne. Nekem a legnagyobb nyomot, nem a sikerek, vagy a kudarcok hagytak, hanem azok a pillanatok, amikor egymás mellett horgászva, más csapatokkal ugrattuk egymást. Na ez hiányzik!

    VálaszTörlés
  5. Soha nem voltam versenyen, nem vonzott, azért gondolom sokat lehet tanulni másoktól. Mint írod az elején. (Persze a céges házibajnokságot leszámítva.) Van bennem versenyszellem, néha túlbuzog, de horgászni nem ezért indulok. Tanulni, megismerni másokat, az igen, az más.

    VálaszTörlés
  6. Megfogtátok a dilemma lényegét. A tanulás és a társaság jó motiváció, de a kötöttség (térben, időben, módszerben) visszatartó erő. Szerintem kell néha ilyen is, olyan is, csak be kell látni, hogy az elvárásokat a körülményekhez érdemes igazítani. Én minden esetre már annak is örülök, ha vízen, vagy vízparton vagyok. Onnan már minden csak rajtam múlik. :) Meg a halakon....

    VálaszTörlés
  7. furcsa dolog ez a verseny-nem verseny kérdés... én is voltam néhány versenyen ( parti pergető ) de hamar kiábrándultam, mert volt olyan pillanat mikor előttem keresztbe dobtak :) a baráti horgászatok többet adnak nekem is , nekem már ez az igazi peca... persze ha lejutok... :) itt a malegben a kandalló mellett most senki sem zavar :)

    VálaszTörlés