“Mennyi? Harminc…”, avagy profikkal horgászni jó.

Igazi felejthetetlen élménypeca sült ki a múlt vasárnapi tiszai kirándulásomból, hála Miklósnak. Mivel félig-meddig egy közelgő süllőpergető versenyre igyekeztünk felkészülni, ezért most eltekintek attól, hogy leírjam, pontosan hogyan és mivel fogtuk a halakat. Arról majd legkorábban december végén eshet szó. A frissen szerzett élmények és tanulságok azonban mindenképp megérnek egy blog-bejegyzést.

Kezdem rögtön azzal, hogy Miklóst feszélyezte, hogy én itt a blogon úgy harangoztam be az akkor még tervezett soron következő pecáimat, hogy a közeljövőben két profival fogok horgászni. Ugyan ő nem tartja magát profinak, én viszont azt hallottam róla, hogy nagyon érti a pergetést is, meg a szóban forgó vizet is igencsak ismeri. Elárulom az elején, nem ártott megelőlegeznem a „titulust”.

Az egész peca ritmusa, hangulata és eredménye olyan volt, mint amilyenről egy nyirkos őszi estén ábrándozik a horgászember. Annak ellenére, hogy személyesen nem találkoztunk korábban, tudtam róla, hogy Miklós hasonlóan látja a hobbink körül kialakult helyzetet és maga is rengeteget tesz azért, hogy a körülmények lehetőleg a horgászok és halak javára változzanak. Ez megadta az alaphangot, mint ahogy az első 8 megfogott hala is.

A gyors 0-8 hatására időt kértem, leállítottam, és megkértem, mondja és mutassa lassan, mit, hogyan és miért csinál, mert az álatalam eddig megismert pályákon használt módszerekkel szemlátomást felsültem ott, ahol ő egyre-másra fogta a süllőket és köveseket. Nemsokára – felvértezve a frissen szerzett tudással a Miklós által kiválasztott helyen – végre én is belecsaptam, és felvettem a ritmust. A korábban általam már egy blogbejegyzésben megénekelt “nagyságrendi különbség” – azaz esetünkben itt a “tíz közte” – azért végig megmaradt, a jól megérdemelt ebédet követő délutáni peca végén 10-20-ra végeztünk.

Nem csak a hideg fagyasztott arcomra mosolyt, hanem az is, hogy ott megfogtam életem eddigi legnagyobb kősüllőjét egy gyönyörű, makulátlan, farokúszó tövéig mérve 47, teljes hosszát tekintve 54 centis példány személyében. Miki lip-gripjében van egy beépített digitális mérleg, a gyors súlymérés 1,32 kilót mutatott. A csodás hal természetesen visszakerült a vízbe, mint a többi 29 társa is. Sőt fogtam egy olyan kövest is, melynek a szájában egy jókora hármashorog éktelenkedett, két horogszár is tartott. Ennek ellenére szinte torokra vette a csalimat, szerencséjére, hisz végül attól és a régebben „szerzett” hármashorogtól is megszabadult és élheti a tiszai kősüllők zavartalannak nem mondható életét.

A hideg és a szél ellenére vidáman, beszélgetve horgásztunk, gyorsan eltelt az ilyenkor ősz végén igencsak rövid nap. Nem is reménykedtem abban, hogy aznap ilyen élményben lehet részem a szőke folyón, de Miki jóvoltából ez a peca besorolt az idei év leg-élménytelibb horgászatai közé. Hogy mennyire nem volt magától értetődő ez az eredmény, azt talán igazolja, hogy aznap Horányi Józsi barátom Istvánnal csak kapásokat tudott kicsikarni egész nap pergetve, pedig Józsi sem ma kezdett horgászni, és a vizet is ismeri.

A már beharangozott dunai pecám a „másik profival” szervezési okok miatt halasztásra került. Az előjelekről annyit, az a profi is horgászott a Tisza adott szakaszán edzésként korábban, és fogott ő is ilyen szép kövest. Hat darabot. Hát ezért írtam az elején, hogy profikkal horgászni jó! Van még mit tanulnom, de jó társaságba „keveredtem”. Szombaton – ha minden igaz – irány a Balaton. Menjetek horgászni!