Három nap, három hal 2. rész

A második, avagy köd előttem, front utánam...

Gombár Peti barátom remek hétvégi programot szervezett nekünk szűkebb pátriájában. Neki köszönhetően Vizsoly kapcsán nem csak az első magyar nyelven nyomtatott Biblia jut horgász barátai eszébe, hanem egy Hernád-holtágból leválasztott vadregényes tó is, amely közös kedvenceinknek, csapósügereknek és csukáknak is otthont ad, legalábbis Peti és barátai szép fogásokkal dicsekedhetnek, ha szóba kerül ez a víz.

Egy reggeli pecát beszéltünk meg, két órát szántunk a vízre, ami elégnek tűnt egy élménydús pergetésre lelkes csíkos és pettyes résztvevőket feltételezve. Az előző napokban szélcsendes, napsütéses idő kényeztetett minket a hosszú hétvégén, a Hernád völgyében tartósan megült a köd, míg a nap sugarai végül szétkergették a mindent befedő nyirkos szürke leplet. A peca reggelén váratlan verőfényre ébredtem, a hatalmas diófa szinte nyöszörgött a neki feszülő szél erejének ellent tartva, miközben sárga levelei mellett a felhasadt burkú diók is megváltak az ágaktól, és míg a levelek vitorlázva vándoroltak tovább, a diók hangosan koppantak az udvar kövén.

A tóhoz érve már látszott, az erős szél nem kedvez majd a könnyű jigfejes, zsinórt figyelő apró gumihalas technikának, de a helyet látva bizakodó voltam. Egyik bedőlt fa a másik után, csupa akadó, a ragadozók szemében csupa fedezék, rejtekhely. Ideális élettér ez csukának, sügérnek, bárminek. 

Belevetettük magunkat a pecába, Peti szinte első dobásra akasztott is egy kis csukát, ami lemaradt, de ezután valahogy nem akartak jönni a kapások. A sügerek azért éreztetni szokták jelenlétüket, pár bátor rányúlás, huszáros "sorozás" mindig akad, de itt jobbára néma volt a víz. Peti öccse, Attila is szórta a vizet rendületlenül, váltogattuk a csalikat, egyre lehetetlenebb helyekre dobtunk (akadtunk, szakadtunk…), egyre reménytelenebb volt a küzdelem a szél ellen.

Peti finoman meg is jegyezte: „Mit vártál, Aurél? Tudtam, hogy ha te jössz horgászni, rossz idő lesz. Örüljünk, hogy még nem esik…”. Ennyiben maradtunk. Egy szélcsendes sarokban azonban Peti végre akasztott valamit, ami rögtön lefordult a horgáról. Pár dobás után átengedte a helyet, hátha én megfogom. Úgy is lett, ugyanazon a helyen pár dobással később egy siheder csuka verte le a kisebbik D’Fint.

Úgy tűnt, letargikusan rejtőzködnek a ragadozók az időváltozás miatt, és ha épp fejen tudjuk dobni egyiküket, akkor számíthatunk reakcióra, egyébként szűrhetjük a vizet kedvünkre. Végül nem maradtam hal nélkül, és valamelyest Peti válláról is leesett a vendéglátó horgászok jókora, és igen súlyos köve… 

Szóval halat fogatott velem, de a röviddel ezután véget ért peca miatt benne is maradt érzésem szerint némi hiányérzet. Úgy járt velem, mint én pár napja Gáborral. Én azért vidámabb voltam, de horgász-önérzetemet eléggé megtiporta ez a két - hogy finoman fogalmazzak - "fogásokban nem bővelkedő" peca. Hogy aztán mindezt helyre hozhatta-e egy szintén egyhalas próbálkozás, megtudhatjátok holnap.