2012. január 13., péntek

Méteres csukáim története


2008-ban utaztam először a híres Bodden-re, Rügen szigete mellé, hogy a Balti tenger öbleiben hatalmas csukákat, sügereket és süllőket fogjak. Az újságokból szerzett szerény és homályos ismereteimmel nem jutottam volna messzire, így egy Blinker cikkben látott, szimpatikusnak tűnő helyi horgászvezetővel kezdtem el felfedezni ezt a területet, ami egyszerűen magával ragadott. Barátaimat is megfertőzte ez a kór, akit egyszer elvittem oda, az azóta visszajár. A mélyben vezettet gumihalra rávágó hatalmas csukák szinte kitépik a botot a horgász kezéből, a felszerelés és a horgász is képességeinek maximumát kell, hogy nyújtsa az áhított a sikerhez.


A siker neve ott: "Meterhecht", azaz méteres csuka. A valamirevaló csuka teljes hossza meghaladja a 100 centimétert. A 110 felettit megsüvegelik, a 120 felettihez jár egy "Az igen!". 130 centi felett már nagy halnak számít, olyat a horgászvezetők sem mind fogtak még. Az elméleti maximum - halászok tapasztalata alapján - 145-150 centiméter hossz körül lehet. A tengeri és édesvízi táplálékon egyszerre hízó ragadozók 5-6 év alatt érik el a méteres hosszt, de ott is meg kell értük küzdeni. Ha a helyi vezető nincs ott a szeren, vagy az időjárás nem áll mellénk, minden hiába. Ha a feltételek optimálisak, még mindig kell ideális felszerelés, és sok-sok szerencse.


Az első túra szerény fogásai után a másodikon már 20 perc után eljutottam az álomhatárig, de a mérőszalag csak 99 centit mutatott. Boldog voltam akkor is, ha utána két napon át egyetlen kapásom sem volt. A harmadik túrán szép halakat fogtam, harcos, erős példányokat. Köztük egy izmos 95-öst, nem voltam elégedetlen. Aztán eljött a negyedik alkalom, ahol megtört a jég. Már volt elegendő tapasztalatom és végre egy erre a jellegű horgászatra kimondottan ideális, minden elemében csúcsminőségű felszereléssel szálltam hajóba. A műcsali nem lehetett más, mint a Bodden örökké bizonyító Jolly Joker-e, egy Renosky shad.


A heves kapás után csak lomha fejrázásokat éreztem, meg nagy súlyt, de különösebben látványos ellenállást nem fejtett ki az ellenfelem. Akkor hűlt meg a vér az ereimben, amikor a teste áttörte a vízfelszínt és megláttuk a csuka méreteit. Az, hogy megvan egy méter, nem volt kérdés. A hal mozdulatai felháborodását tükrözték, félelmet, küzdelmet alig. Egy ekkora ragadozónak nincs mitől félnie, úgy tűnt, mintha azt gondolná: "Mi a fene ez? Na húzz oda a csónakhoz, öcsi, megnézlek magamnak, aztán majd ott elintézlek...".


Lenyűgöztek a hatalmas csuka méretei. Koponyája mint egy kuvasznak, a fogai sem voltak sokkal kisebbek, csak százszor annyi. Vastag a háta, szinte hibátlan, nyúlánk példány. Alig bírtam függőlegesen egy kézzel megtartani a mérés idejére. Száz....tizeeeen....négy!


Nem szégyellem, hatalmasat üvöltöttem a Balti tenger felett gomolygó augusztusi tél szürke fellegei felé. Mielőtt átadtam volna magam az örömnek, minél hamarabb szerettem volna pár szép fotóval megörökítve visszatenni a vízbe "életem csukáját". Ez nem is indult rosszul.


Ekkor azonban az öreglány elunta a bulit, testét íjként megfeszítve rúgott egy nagyot, és visszacsobbant a vízbe, majd lassan elúszott a szürke mélybe, lesújtó pillantást vetve vigyorgó, de csuromvizes kifogójára.


Ha számomra itt véget ért volna a túra, azt sem bántam volna. Akkor még nem sejtettem, hogy eddigi horgász-pályafutásom legjobb csukás élményei következnek ezek után. Társaimnak is bőven kijutott a halakból, de az ő csalijaikra valahogy nem kapott méter feletti hal. Az én fogásom akkor még szerencsés véletlennek tűnt, és egy napig megállta a helyét az állítás. Egyszer azonban az előbb leírtakra kísértetiesen hasonlító jelenetsor következett, amit ismét belső kameraállásból szemlélhettem. Jött a kegyetlen erejű, vehemens ütés a semmiből, a megiramodások, fejrázás és méltatlankodás, ami a merítőben is folytatódott.


A hal méreteit szerintem jól érzékelteti ez a két kép, ahogy Andreas barátom fogja majd kezembe adja a halat, miután én elraktam a felszerelést és helyet csináltam a fotókhoz.


Kattogtak a gépek, majd kisvártatva előkerült a mérőszalag is.




"Szááááz....tizen....kettő!" Öregem, ez nem lehet igaz, gondoltam. Két ilyen óriás egy túra alatt. Ezt a halat sikerült szépen visszaengedni, én már a felhők felett jártam. Fogtam sügeret, süllőt, kisebb csukákat, de akár madarat is fogtam volna, egyszerűen minden összejött. Már nem is csodálkoztam, amikor a jó öreg, megtépázott Renosky-t vadul rángatni kezdte a zsinór túlvégén valami. Ami ezután következett, arra viszont nem voltam felkészülve. Az írás végén látható videóban Peti barátom megörökítette a számomra igen emlékezetes fárasztást. A gyorsan a felszín közelébe kényszerített hal áthúzott az alumíniumból készült tengerbiztos hajó alatt. Én erre úgy gondoltam, kihasználva a bot erejét megállítom. Először a zsinór kezdett pengeni a csónak gerincén, majd a bot hajlott a nyéltől olyan szögben - ez jól látszik a filmben - amitől sokat látott horgásztársaim is felhördültek.

A szákolás csak harmadikra jött össze, és látszik a felvételen, ahogy a merítőbe érve kihullik a csuka szájából a a gumihal horgostól. A túláradó adrenalintól remegő kézzel vettem kézbe a legharcosabb, kereken 100 centis csukát, aki még meg is harapott gyorsan.




Pár hónap eltelt, mire rendesen be tudtam ismét hajlítani a mutatóujjamat, és néha még ma is emlékeztet a fájdalom rá, hogy milyen ragadozókkal van dolgunk. Ekkorra sokat tanakodtunk, mi lehetett az oka annak, hogy kizárólag én fogtam a 4 fős, tapasztalt pecásokból álló csapatból (Andreas Schütt, a profi horgászvezető, valamint Sztahovits Peti, Nagygyörgy Marci és jómagam) méter feletti halakat. Az egyetlen markáns különbséget mind módszert, stílust és felszerelést tekintve az általam használt zsinór jelentette. Meg persze a szerencse, amiből jutott még későbbre is. Közvetlenül ezután a fogás után Marci legnagyobb halát is megfogtam, amire ő így emlékszik vissza: http://www.profiblinker.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=88:a-375-millio-eve-bennuenk-rejtzkoed-hal-&catid=29:irasok&Itemid=18



Azóta nem segítettem partra értékelhető csukát, pedig ezt a túrát 2010 augusztusában tettük, a Bodden pedig megtréfált, amikor tavaly télen jégpáncéllal fogadott és meghiúsította horgászatunkat. Egy igazán szép példányt akasztottam Angliában márnázás közben, de az nem akart fotózkodni velem. A terveim idén ugyan másról szólnak, de a csukákat nem hanyagolhatom el ennyire. Barátaim fogtak azóta ott a Boddenen 119 centis csukát is, nem beszélve a német eredményekről. Lesz miért visszamenni, és a hazai vizek is adósaim...

Íme a videó a felidézett túráról az említett jelenetekkel ismét:

2 megjegyzés: