Nagyanyám emlékére

Hárman álltunk a csónakban, hangtalanul siklott velünk a folyam hátán. A part közeléből apró csobbanások jelezték, hová találtak a dobásaink. A sötétben felerősödtek az ártéri erdő hangjai, a tavasz illata vett körbe minket, a telihold előbújt a felhő mögül. Szürke árnyként borultak a vízre a hatalmas fák lombos, alsó ágai, előbújtak a régi emlékek….

Kisgyerekként nagyanyám sokszor mesélt nekem arról, ahogy húgával és bátyjával szöcskét fogtak a mezőn dédnagyapámnak, aki később pisztrángozni vitte a boldogtalan rovarokat egy befőttesüvegben. Dédnagyapámnak fodrászüzlete volt Huszton, a boldog békeidőben jól ment az üzlet. Ő már csak a polgármestert borotválta alkalmakkor, és pisztrángozni járt barátaival a környékre, a Kárpátok gyors vizeire. Aztán jött a háború, minden összeomlott. Ami nekünk maradt a sors fintoraként, az a mesterség, amit anyám vitt tovább, meg a szenvedély, amit később én. Amikor Husztnál láttam a Tiszát, dübörgő szürke vadvíz volt, csattant a sziklákon és rohant tovább.

Örvény alatt csendes volt a víz, enyhén áradt ugyan, de hagyott időt arra, hogy az érdekesebb helyeket is megcélozzuk. Fáradtan, a kiadós, egész napos pergetés után a sötét éjben csorogva egyre inkább elragadtak az emlékek.

Anyai ágon a tiszai kötődés kettős, Huszt „bús düledékei” mellett Tokaj alatt is magához kötött minket a folyó. Misivel, anyám unokatestvérével bicikliztünk az ártéri erdőben hazafelé. Egy hangyabolyon vertünk tábort, aztán a szemerkélő nyári esőben annyi törpét fogtunk, hogy alig tudtuk hazavinni. Nekem, ott nyaraló rokongyereknek a szomszéd rozoga 28-asa jutott, az ócska nyeregre mosdószivacsot kötözött az öreg, a komfort miatt. Misi a kertek alatt vezetett dédnagyanyám házához. Mit szóltak volna a szomszédok, ha meglátnak minket nyakig sárosan, az Isten háta mögött?! A sütéshez durva szemű sóval dörzsöltük kékre a törpéket az udvaron, három macska osztozott a halpucolás maradékán.

Józsi két pechesen lemaradt csukáján kívül rávágásunk sem volt egész délután a tározó sekélyebb részein, a lelkesedésünk kezdett alább hagyni. Ahogy az élő Tiszát vallattuk, egyre lejjebb sodródtunk a folyón, egyre közelebb értem az időben az emlékek hátán…

Apám adott először horgászbotot a kezembe, ahogy oly sok minden másra is ő tanított. Egy családlátogatáson felbuzdulva parasztházat vettünk Tiszatardoson, ahol később a ház körüli teendők miatt alig maradt idő horgászni. A ritka alkalmak egyikén együtt lementünk a komp mellé a legelőhöz gilisztával fenekezni a szakadó partról. A távoli Zemplén felett gyülekeztek a felhők. „Nem lesz ebből eső, 30 éve vagyok révész…” mondta a komp fogatlan ura. Aztán este nyolctól éjfélig egy széldzseki alatt kucorogva kívántunk neki sűrűn jó éjszakát az apokaliptikus, mennydörgő, özönvizes viharban. Egy jókora angolnát fogtunk. Talán kárpótlásul kaptuk a szőke folyótól.

Marci barátom csüggedten falatozni kezdett, Józsi pedig azt mondta, lassan pakoljunk össze, hiszen 10 óra felé jár. Vissza kellett még motoroznunk a kikötőbe, és várt ránk 130 kilométer vezetés, hogy aztán holtfáradtan alhassuk az igazak álmát.

A visszaútra gondolva felrémlett előttem az út, a Tisza-híd, az elmúlt Húsvét, akkor temettük nagyanyámat. Eszembe jutott a záhonyi vasúti híd képe is, amin - ahogy mesélte - ő is átszökött anno a sebesültszállító vonaton, egyes egyedül egy világba, ahol csak a nyelv volt anyai. Semmit nem adtak könnyen, de remélem, sok boldog pillanatra tudott visszagondolni burokban töltött gyermekéveiből. Végül nem tudtam igazán elbúcsúzni tőle, de ez alighanem egyébként is lehetetlen.

Dobok még hármat, és pakolok én is! - szóltam a srácokhoz. Vettem egy mély levegőt, és koncentrálni próbáltam. A mélyre törő wobbler veretett a sötétben, éreztem, ahogy a fenékhez ütközik, felengedtem kicsit, aztán tempósan húztam tovább. A második dobásnál elakadt a műhal mozgása, aztán gyors rántás, és irány a meder. Ahogy ráemeltem, a könnyű botnak nem okozott gondot a hal a túlvégen. A kölyökharcsa alkarnyi hosszú, szinte mosolygóan széles szájú, erőteljes, világos jószág gyors horogszabadítás után mehetett is haza a sötét mélységbe.

Nem kívánhattam többet a Tiszától, kértem, és adott, de meg kellett küzdeni érte. Visszaadtam, amit adott, hálás voltam neki. Elültek végül az emlékezés hullámai, és magamban elköszöntem a folyótól, ahová – mint az emlékekhez - mindig visszatérek.

Budapest, 2008.05.26