2011. január 10., hétfő

Álomvilág



Az év első pecája számomra maga volt az álom. Hol megnyugtató, édes, hol olyan „kár, hogy ez csak álom”, néhol meg lidérces, fájó… A természet mindig ad valamit, hol ajándékot, hol leckét. A tanításból nekem kijutott megint, de nincs ezzel baj, az alázatot nem lehet eleget tanulni. Izaak Walton mondta egyszer: „A horgászat olyan, mint a matematika, soha nem lehet teljesen megtanulni.” Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, soha nem voltam kimagaslóan jó… Matekból.



A nap rövid álommal indult, majd felvettem Skill kollégát és a hajnali szürkületben beszélgetve suhantunk az autópályán. Chat-fal ide, fórum-bejegyzések oda, a találkozások, beszélgetések, gesztusok, arckifejezések, hangsúlyok, tettek alapján lehet igazán megismerni egymást, anélkül – csak a net alapján – minden szinte csak illúzió. Írhatnám akár, hogy álom.



Pontosan érkeztünk a találkahelyre, a Bükkben még tél volt, mindent vastag hótakaró fedett. Ilyenkor, ha nagy a hó, eltakarja az ember nyomait, minden értelemben, nem látszik az ösvény, de a szemét sem. Nagyobb a csend, élesebbek a hangok. A színek kitűnnek a fehér háttérből. Eppusz ismét a legjobb házigazda módjára segített minket, de azért hagyta, hogy önállóan próbálkozzunk.





Bálinttal felgyalogoltunk a Szinva mellett az előre megbeszélt találkozóhelyig, közben meghorgászva az ígéretesnek gondolt alámosott partoldalt, gyökereket, bedőlt fák árnyékát, gödröket, visszaforgókat. A táj zord, a víz álomszerűen tiszta volt, sok, és rendkívül gyors. Utóbbi három faktor kevéssé játszott a kezünkre. Az angol azt mondja erre, olyan tiszta, mint a gin. És ebben a pisztráng nyilván hamarabb észrevesz minket, mint mi őt.





Túl azon, hogy a magas hóban nem létező ösvényeken esve-kelve, bukdácsolva és csúszkálva haladtunk felfelé, lelkesen megdobva minden esélyes, és néha meghorgászhatatlan helyet, jobban aggasztott minket, hogy egy halat sem láttunk. Végre Eppusz a walkie-talkie hatótávolságán belülre került, és közölte, megtalálta a halakat. Addigra persze mi is, de a kis sebesek egy villanásnyi idő alatt alámosott gyökerek közé menekültek, ahol sem a wobbler beúsztatása, sem a vertikálisan leengedett kis twiszter, vagy gumihal nem hozott több eredményt egyetlen koppintásnál, és számtalan elakadásnál.



A téli erdő álomvilágát magunk mögött hagyva Gabriel csatlakozása után Eppusz megmutatta a helyet, ahol egy 40+-os sebes lapul. Gumihal nagy jig-fejjel, egyetlen dobás. Elkértem a lehetőséget, el is akadtam egy kőben a gumihallal rögtön. Sajnálom, Eppusz, legközelebb a gyakorlott kollégákra bízom az ilyesmit és jövök neked egy gumihallal. Aztán még Skill is bemutatta ugyanezt az elakadós gyakorlatot. Lélegzetelállító hely volt ez a vízesés, de a halakat nem tudtuk ezek után becserkészni. A lángosos bódét annál inkább.



Délután ismét ízelítőt kaptunk a Miskolc környéki páratlan horgászvíz-választékból. Először a Hejő meleg vizű városi szakaszán tettünk próbát. Ez az „itt a hülye is tud domolykót fogni” szakasz. Eppusz léggyel fogott kisebbeket, Bálint a híd alól csalt ki belőlük wobblerrel. Én úgy jártam, mint a népmese hőse, meg is fogtam az első domolykómat, meg nem is.



A meleg víznek hála, míg a parton hó fedett minden, a vízben élénkzöld sás és rucaöröm foltok lebegtek, ami mellől hirtelen pici wobblerem nyomába eredt vágyaim hala. XS méretben. Az átlátszó vízben láttam, elszánt a kicsi ugyan, de nem eléggé. Most mit kéne csinálni, gondoltam, amikor elkapta végre a műcsalit. Boldogan ki is emeltem Eppusz felé mutatva az „elsőt”, aki egy hátraszaltóval a horogtól megszabadulva a sásra esett. A domolykó, nem Eppusz, csak a félreértések elkerülése végett…. Ott mire lehajoltam érte, befúrta magát egészen a vízig… Fogtam is domit, de nem is lett halszagú a kezem. A bátor harcos iránti tapintat megköveteli, hogy majd akkor mondjam, fogtam domolykót, ha a kezemben is volt a hal…



Innen a Hejő egyik alsóbb szakaszára mentünk, ami a házak között kanyarog, meredek havas-sáros parton fülsértő kutyaugatásban horgásztunk egy darabig, mígnem Bálint megfogta a nap halát. Eppusz tervezésének hála Miskolc felől az autópálya felé haladva várt ránk még a Szarda, becsülethalas, sügeres-csukás-domolykós álmom. Elől haladtam kedvenc helyünk felé, ahol már sajna öten ültek. Ketten hamarabb, hárman csak közeledtünkre távoztak. Jól láttam a két öreg kormorán szürkés tollait, ürüléküktől sok helyen fehérlett a sás. A kócsag és az egyik szürke gém szinte velük együtt menekült, az utolsó szürke gém azonban vonakodott elhagyni a terepet, vissza is tért, mialatt mi vallattuk az üres vizet. Teljesen eredménytelenül, pedig mindent bevetettünk.



Az okokat lehetne boncolgatni, de itt nem láttunk úgy a víz alá, mint a Szinván. Tanulságos lenne ilyenkor mondjuk a szürkegémet kikérdezni. De ez csak álmunkban lehetséges. Ahol ennyi halászmadár van, ott nyilván sok a hal is. Valószínűleg a tapasztaltabbja elmenekült, a többit, ami elvermelt, azokból a kisebbeket ezek dézsmálják. Én legalábbis ezt remélem. Még nem is sötétedett, mikor befejeztük a pecát. Nem volt miért folytatni. Kicsit szomorúan keltünk útra. Kezdődhet azzal az új év, hogy egy álom véget ér?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése