Ez az amerikai gyorsbüfék hangulatát idéző mondat csak azért jutott eszembe, mert az eltúlzott méretek elsőre Amerikát juttatják eszembe. Nagy autók, nagy kólák, nagy tavak, nagy műcsalik…. A méret persze csak viszonyítás kérdése. Hogy szigorúan a pecánál maradjunk, egy műcsalit szerintem több okból támadhat meg egy hal. Hal alatt ebben az esetben alapvetően csukára gondolok, az említett, fotókon szereplő csalik célhala jellemzően egy esox-féle. Nem vagyok etológus, inkább csak a józan ész és átlagos képzelőerő mentén gondoltam végig a csukák motivációját, különös tekintettel a műcsalik méretére.
Ha tápláléknak nézik a műcsalit, akkor annak kiválasztásakor illik illeszkedni az épp aktuálisan jellemző táplálék méretéhez, színéhez, alakjához a szakirodalom szerint. Meg arra is illik gondolni, hogy egy opportunista ragadozó szemében a könnyen, kis energia befektetéssel megszerezhető nagy mennyiségű táplálék komoly motiváció lehet. A lomha, de hatalmas falatért még akkor is megmozdul, ha egy kisebb csalira csak unottan néz. Tehát a méret is számíthat, ha kajáról van szó.
Ha agressziót vált ki, konkurenciát, vagy fenyegetést imitál, akkor sem feltétlenül járunk rossz úton, ha nagyobb a méret. Alapjában véve nagyobb egyedeket szeretnénk fogni, ami tehát elmenekül a csalink elől, az nőhet még. Döbbenetes viszont, milyen kicsi halak is nekimennek viszonylag nagy wobblereknek. Kannibál jellemüknél fogva a vetélytárs és potenciális táplálék halmaza jelenős átfedést képez.
A harmadik ok a kíváncsiság. Szerintem ez is valós motiváció. Egy elképesztően zajos, színes, nagy úszó valami kiválthatja egy csúcsragadozó kíváncsiságát, az odaúszik, megnézi magának, majd dönt. Ha „kaja”, vagy „ellenség” a döntés, már félig nyert ügyünk van. Ha nem tudtuk támadásra bírni, még mindig változtathatunk.
Eddig a mese, ha minden így működne, mindenki bazinagy halakat fogna bazinagy csalikkal. Aki jár néha vízparton, az tudja, messze nem ez a helyzet, sőt.
A nagy műcsalihoz illeszkednie kell a felszerelésnek. Nagy dobósúlyú, kellően merev spiccű bot. Jól terhelhető – vastag – zsinór, masszív orsó. A finom, rugalmas pecának rögtön lőttek. Macerás a tárolásuk, nehéz belőlük párat zsebre tenni egy parti, cserkésző pergetéshez. Drágák, körülményes ilyeneket beszerezni, és túlzottan szelektálnak. Akkor meg mi értelme az egésznek?
Csak annyi, hogy vannak helyek, ahol a nagy csalik jól működnek. Egy ilyen speciális brakkvizes területre járok el évről évre. Ott a csukák átlagban 5 év alatt érik el az 1 méteres testhosszt. Ritkán mozdulnak kicsi halakra. A táplálékhalak jelentős része tengeri eredetű, és jellemzően akkora, mint egy 17-20 centis gumihal. A terep nem akadós, 4-10 méter közti mélységű, tengeri fűvel benőtt másfél méteres platókkal. A halak a fenéken lapulnak a töréseken, de sokat vándorolnak is. Az áramlás gyakran igen erős. A vízterület közvetlen összeköttetésben van a Balti tengerrel. Egy ilyen hatalmas vízen a halaknak nincs ideje sokat gondolkodni, egy könnyen megszerezhető falatot nem lehet elszalasztani. Ha nem boldogulunk a hering utánzatú gumihalakkal, és wobblerekkel, jönnek az extrák. A csukák ott vannak, rá kell vennünk őket a támadásra. Csobbanhat a bulldawg, a Boddenwurm (a maga 47 centijével), jöhet a multifunkciós Little Ernie egyenesen Pete Maina barátomtól. Az egészben az a szép, hogy ott is becsúszhat olyan nap, amikor semmi nem vezet eredményre, de ha egyszer egy méter körüli, vagy netán jóval hosszabb csukát fáraszthat valaki, az megéri a 15 dekás nyavalyások hátszaggató dobálását…
Most épp egy újabb csomagra várok a tengeren túlról. A műcsaligyártó céget alapítói egy tengeralattjáróról nevezték el… Ha megjön, nem a Vörös Októberre vadászom, hanem vele. Csukára, természetesen.
A fotók a mostani készlet jellemző darabjait mutatják. Az arányok végett középen egy Rapala DT 10 lapul. Némelyikről lehetne mesélni, de az már egy másik fejezet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése