2010. június 28., hétfő

VIVA MÉXICO!



2000 őszén baráti társasággal Mexikóba utaztunk, hogy körbejárjuk az ország déli, szubtrópusi tájait. A maja emlékek képei mellett kedves horgászemléket is őrzök a Yucatán félszigetről, Playa del Carmen strandjáról. Akkoriban nem akartam, és nem is tudtam volna rászánni egy - elegáns, egyenruhás szervezők által kifogástalan angolsággal kínált - igazi big-game horgásztúrára napi 600-800 dollárt, de egy helyi leleményes éttermessel megszerveztük, hogy fejenként 20 dollárért vigyenek el minket pipával-békatalppal snorkelezni és nézelődni a legszebb, felszín-közeli zátonyokhoz. Horgászvérem előtört a tenger hatására, és a helyi amigokkal túlélő-spanyolul és az univerzális horgásznyelv segítségével megbeszéltem, horgásszunk egyet az oda- és a visszaúton, ha már úgyis csónakázunk egy órát. Vették az adást. Szerény költségvetésű kirándulásunkon egy motoros "panga"-val (6-7 méteres helyi fa halászladik) szeltük a partmenti vizeket, a szakácsból avanzsált vezetővel. A srácok még reggel masszív előkékre drótozták a megtépázott, jókora, makrélaszerű csalihalakat, amiket 30-40 méterrel magunk mögött vontattunk nyugodt csónakázótempóban az átlátszóan tiszta, mély, sötét árkokkal tarkított vízben. Odafelé persze eredmény nélkül. Jött a snorkelezés,



majd a visszaúton újra trolling, aztán egy árok fölött jókora rávágás görbítette meg a merev botot. A multiorsó fékjét Miguel ütközésig húzta. Derekamra csatoltam a kis küzdőövet szakácsunk tanácsára, és kezdődött a fárasztás. A hullámokon billegő csónakban folyamatosan feszesen tartottam a zsinórt, és a kezdeti ellenállás pár heves kirohanás után enyhült. Nem hittem a szememnek, amikor először megláttam a vízben a csillogó, hosszú haltestet. Miguel büszkeségtől széles vigyorral rám nézett: „Barracuda!” A csónakhoz tereltem, Miguel vágóhoroggal megakasztotta, behúzta a halat és ellentmondást nem tűrve leütötte. Eltörte a hal fején a vágóhorog nyelét. Sajnos Mexikóban a többség catch & cook alapon horgászik, úgy, mint profitorientált szakácsunk. Az izgalomtól remegő lábakkal ültem a csónakban és csodáltam a kimúlt "tökéletes ragadozót".




A fotók mindent elmondanak róla.





Fejedelmi ebédet kaptunk a halból a grillről, és azóta is ha kukoricasört iszom, felrémlik előttem a fehér homok, a türkizkék víz és az alacsonyan suhanó pelikánok csapata. Meg egy csukaszerű, hosszú, szinte mozdulatlanul lebegő árny a korallszirt árnyékában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése