Halszagú betlik

Gombár Peti barátom - aki remek könnyűpergető horgász, és nem mellesleg igen fogós wobblereket farag - megemlítette, hogy írhatnék gyakrabban saját horgászataimról itt. Mentségemül felhoztam, hogy amikor próbálkozásaimból érdemleges fogás születik, arról rendszerint beszámolok – ha más felületen, akkor ide is belinkelem -, de ez neki nem volt elég. „Tanulni a kevésbé sikeres pecákból is lehet” – vetette a szememre, ebben pedig egyetértünk. Más kérdés persze, hogy az olvasónak mennyire érdekes egy halszegény, netán haltalan írás, a kárörömöt nem feltételezve persze… Gondoltam teszek egy próbát, aztán majd leszűröm a visszajelzésekből, hogy érdemes-e pusztán a vélt vagy valós tanulságok keresése miatt betli-szagú próbálkozásokról írni. Aki inkább halas cikket szeretne olvasni tőlem, Martin Bowler számára írtam egyet angolul a dunai gumihalas-süllős tapasztalatainkról, az itt olvasható: http://martinbowler.co.uk/pit-stop-zander#more-836

Szerencsés vagyok, hiszem az elmúlt két hétvégén egy-egy napot horgászattal tölthettem, szép időben, jó társaságban. Először Sztahovits kollégával és Marci barátunkkal vágtunk neki csónakkal a Dunának, szép reményekkel telve. Pár nappal korábban ugyanott Peti és vendégei csukákat és süllőt fogtak, csukából nagyokat és többet. A tuti hely és megfelelő időszak, valamint a bevált csali nem volt kérdés. Hamar megtapasztaltuk, hogy a fogások híre gyorsan terjedt a helyi erők köreiben, így szombaton reggel a tutinak mondott helyek mindegyikén - kivétel nélkül - sündisznóállásban várták a fenekező és úszós kishalas szerelékekkel bevetett botok mögött ülő, egész napos táborozásra berendezkedett horgásztársak az áhított zsákmányt.

A tuti hely és módszer ugrott – nyilvánvaló volt, hogy nem állunk neki pergetni a bedobott készségek dzsungelében -, így indulhatott a nem várt keresgélés. Előttünk a nagy Duna és a mellékág, víz, amíg a szem ellát. Csak nagyon alacsony volt a vízállás. Kedvenc helyeink java szinte teljesen, vagy majdnem szárazon mutatta magát. A mély oldal Szlovákia, oda nem érvényes az engedélyünk. Dobáltunk, bóklásztunk, keresgéltünk egész nap, szinte hiába. A mellékágban aztán találtunk egy szélcsendes, kétszáz méteres szakaszt, ahol a vízfelszínt a fákról lehulló színes őszi levelek borították. Ezek között keresgéltek, bújócskáztak és napoztak a küszök és keszegek, előbbieket pedig meg-meghajtotta néha pár balin. Erre rögtön wobblerezni kezdtünk, sorra fogtuk a szebbnél szebb őszi levélcsokrokat. Marci körforgóval aztán elkapott egy kis balint, Peti wobblerrel egy szebbet, ami a csónaknál leverte magát, én meg egy dévért akasztottam vállon egy mélyre törő Tournament wobblerrel. Sajnos túl hegyesek a wobbler horgai… A dévér gyorsan visszakerült a vízbe, aztán elültek a balinok. Ugyan halszagú lett a kezem, de nem erre vágytam. Egészen sötét volt már, amikor a Dunán feladtuk a dobálást, és hazaindultunk.

Tanulságként álljon itt a majdnem halmentes történet vége: kikötés közben a parton pergető Zé barátunk közeledett. A tuti helyek a sötétség leszálltával a hőmérséklet zuhanásának köszönhetően kiürültek, ő a frissen szabaddá vált helyeken dobott párat partról. Egy jókora, négy kiló körüli süllő harapta szét a gumihalát, és oldott kereket partközelben leakadva a horogról. Nem volt Zolinál merítő és gumicsizma nélkül a vízbe se tudott belépni érte. Tapasztalt barátunk fogott már pár nagy süllőt, tudja, miről beszél. A tanulságot leszűrtük: az adott időszakban legjobb helyeket mindig a legnagyobb, legerősebb ragadozók foglalják el. Meg a korán kelő, jól informált horgászok. Késő ősszel meg egyre kevésbé aktívak a halak, tudni kell „jókor” ott lenni a „jó” helyen.

A következő héten megérkeztek az első komoly éjszakai fagyok, de a szombat verőfényesnek ígérkezett, így Golit rábeszéltem egy újabb „délegyi” feketézésre, az első alkalom sikerén felbuzdulva. A feketesügerek azonban – közben ugye eltelt két hét - eltűntek a partközelből, csónakunk meg nem volt, így csak vágyakozva néztünk a tó közepe felé. A kölyökcsukák egészen a partig követték ugyan változatos gumi és keményebb műcsalijainkat, de mintha be lett volna varrva a szájuk, csak nézték a csalit közvetlen közelről, és nem tettek semmit. Sétáltunk stégtől stégig, dobáltunk, élveztük a napsütést és a kutyaugatást. Valahol félidőben egy rossz mozdulattal még a vállamat is sikerült meghúzni. Az egész napos elszánt pergetést egyetlen kapással zártam, az is alkonyatkor jött. Annyira megörültem neki, hogy rögtön bevágtam, ahogy az egy süllőhorgászhoz illik. A feketesügér persze nem is akadt meg, ez a halfaj más, megfontoltabb stílust követel. Könnyű volt összegezni a nap tanulságait. Hallgatni kell az okosabbra, vagy vinni kell magunkkal gumicsónakot. Utóbbival azonban egyikünk sem rendelkezik egyelőre. Jó lenne egy a karácsonyfa alá….

A következő hetekben két nagyon profi pergetővel készülök horgászni, egyikkel a Dunán, másikkal a Tiszán. Remélem, megtörik ez a „rossz széria”, bár ahogy a mondás tartja: „A legjobb nap az irodában sem érhet fel a legrosszabb, vízen töltött horgásznappal.”